Ha engem kérdezne meg bárki, hogy mi a legfontosabb dolog amit nem tanítanak az iskolában, és valami nagyon egyszerűt, de ugyanakkor nagyon fontosat kellene kiemelnem, akkor két dolgot emelnék ki ami bárminél fontosabb és szerintem tanítani kellene:

1. Hogyan bánjunk magunkkal
2. Hogyan bánjunk embertársainkkal

Hogyan bánjunk magunkkal

Volt alkalmam együttműködni olyan oktatási intézménnyel ahol különböző családi háttérrel rendelkező gyerekek tanultak (gyerekotthon és nem gyerekotthonból érkezők). A legnagyobb kihívás számunkra nem az volt, hogy a tananyagot hogyan adjuk át, hanem az, amikor a gyakorlás során a kis tanonc megmakacsolta magát és karba tett kézzel összeráncolt szemöldökkel ezt mondta: “Én ezt nem tudom” vagy “Én ezt nem akarom” vagy “Ezt nem is lehet”

Érdekes volt azt látni, hogy a leghasznosabb amit ott adni tudtunk a gyerekeknek nem maga a tudás volt, hanem az, hogy bátorítsuk, hogy “meg tudod csinálni.” És amikor tényleg sikerült, akkor a sikerélmény hatására egy kicsit magabiztosabbak lettek. És legközelebb még egy picit. És hétről hétre erősödött az önbizalmuk, és ez által még sikeresebbek lettek.

Ha felnőttekkel dolgozom együtt, ott is azt tapasztalom, hogy a sikerük és előremenetelük legnagyobb gátja általában nem a szakmai tudásuk, hanem az, hogy milyen véleménnyel vannak önmagukról: “Én nem vagyok olyan”, “Én soha nem tudtam ezt megtanulni”, “Én már túl öreg vagyok ehhez”, “Én túl fiatal vagyok ehhez”.

Azt tapasztalom, hogy nagyon fontos felnőtteknél is, hogy hogyan kezelik a kudarcot és elhiszik-e, hogy képesek megtanulni azt az apró dolgot ami szükséges, ahhoz, hogy egy picit többet tudjanak nyújtani és ez által értékesebbé váljanak azon csapat számára, amelynek részesei (merthogy mindenki egy csapat része, akár alkalmazott, akár vállalkozó, akár családtag).

Egész iparág épült arra, hogy felnőttek önbizalmát növelje és megmutassa számukra, hogy igenis tudnak többet nyújtani (coaching, siker irodalmak, stb).

Ezért gondolom, nagyon fontos megtanítani gyerekeinknek, hogy nem mindegy hogyan bánnak magukkal kudarc esetén, mit mondanak Önmaguknak, és mit tesznek akkor, ha újabb és újabb kudarc éri őket.

Már hallom is a szkeptikusokat: “Ez olyan hülye amerikai hurráoptimizmus. Attól hogy ismételgeted, hogy meg tudom csinálni, attól nem fogom”. Persze hogy nem. Én nem is ezt mondtam.

De kerékpározni, sem úgy tanultunk meg, hogy egyszer leestünk, és utána azt mondtuk “Ez nem is működik. Ki az a hülye aki kitalálta, hogy két keréken járjunk?” Felálltunk és megpróbáltuk még egyszer. Közben valaki hátulról támogatott, fogta a bringát, néha elengedte, ha látta, hogy elbizonytalanodunk, akkor ismét megfogta, és közben biztatott: “Fog ez menni!” “Ez az, csak így tovább” És amikor már elhalkulni véltek a biztató hangok és hátra néztünk, akkor láttuk, hogy már jó ideje egyedül bringázunk két keréken.

Hogyan bánjunk másokkal

Véleményem szerint a siker másik kulcsa, bármilyen szakmáról is legyen szó, az az, hogy hogyan bánunk embertársainkkal. Képesek vagyunk-e átadni a mondandókat úgy, hogy meg is értsék. Képesek vagyunk-e arra, hogy őket is meghalljuk, ne csak meghallgassuk.

Mert hiába vagyok én a világ legnagyobb zsenije, hiába találom fel a világot megváltó találmányt, ha nem tudom azt úgy elmagyarázni másoknak, hogy ők is megértsék, és ezáltal felismerjék a hasznát és nagyságát, azaz “megvegyék”. És lehet, hogy feltaláltam a legtutibb találmányt, amiért a világ nagy cégei vagyonokat fizetnének csakhogy ők birtokolhassák és forgalmazhassák, mégsem fogok látni belőle egy fikarcnyi fillért sem, ha nem vagyok képes ezt “eladni”.

Mi a legnehezebb a másokkal való bánásmódban? Szerintem az, hogy amikor a [szerinted] legnagyobb marhaságot mondja a másik fél, akkor ne csak úgy csinálj, mintha komolyan hallgatnád, hanem tényleg meghalld amit mond és megpróbáld az ő szemszögéből nézni a világot.